A napokban a hírek főként Harry herceg és Meghan Markle esküvőjéről szóltak, de azért elvétve a cikkek között rátaláltam, hogy tegnap, május 19-én az Európai elhízás elleni nap (European Obesity Day, EOD) volt. Nyilván nem nagyon hatott meg senkit. Nem csodálom.

Tavaly az OECD által készített felmérés szerint mi magyarok a negyedik legelhízottab nemzet vagyunk.(http://www.oecd.org/health/health-systems/Obesity-Update-2017.pdf)

Számomra nem ez a tény a legszomorúbb, hanem ahogy magyarázzuk a bizonyítványt. Az Index cikk alatti kommenteket olvasva elöntötte a fejemet a szar méreg. Mi mindenre rá tudjuk fogni, hogy a kövérségben ilyen szinten elöl járunk.

Természetesen mindenki hibás, a kormány, a társadalom, a felmenőink, a kultúránk, a genetika, az alacsony jövedelmek, még a szomszéd Teri néni is. Meg mit nekünk ilyen hülye statisztika, minket ne hasonlítgassanak össze nyugattal, ahol más az élet, nem kell három műszakban a gyárban robotolni, ott nem csak krumplira meg szalonnára telik, ott ráérnek olyan időrabló dolgokkal foglalkozni, mint egészséges életmód, mozgás és hasonlók

Nem vagyok híve az kommentháborúzgatásnak; értelmetlen véget nem érő vitákba bonyolodni, hülyékkel veszekedni, főleg nem az ünnepi hosszú hétvégén, amelynek minden pillanata kincs. Nem akarok elsőre dühből reagálni. Szeretem a témát körbejárni, ész érveket felsorakoztatni, azokat alátámasztani, megindokolni, ezért inkább összeszedtem ebben az írásban, hogy mégis mit gondolok.

Akkor most az elején lelövöm a fő mondanivalóm. Egyes egyedül mi vagyunk felelősek azért, hogy milyen minőségben éljük az életünket és milyen testben. Persze vannak akinek tényleg egészségügyi oka van annak, hogy túlsúlyosak és van az országnak olyan rétege, akinek nehézséget okoz a napi betevőre való előteremtése, így csak azt tudják enni, amit látnak. Akikről írok azok nagyon nem ez a két kategória. Az ő kórképük legsúlyosabb, a neve a nemtörődömség.

Most, hogy itt a tavasz, lassan nyár is, kibújtunk a nagykabátokból, vastag pulcsikból. Elképedve nézek körbe a városban, az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, hogy mennyi elhízott ember van akik szó szerint szétfolynak. Hatalmas lihegések közben felvonszolja magát a buszra, majd az első adandó székre ráveti magát. Fáj neki ha a saját lábán kell állni, belepusztulna ha azt az egy megállót le kellene gyalogolni. Nem, nem cuki pufirizsák, dagibogyók, molettek, telkarcsúk, plus size méretűek, hanem konkrétan nagyon kövérek.

Na és, hogy jövök én ahhoz, hogy kétségbe vonjam, hogy a mi kövérségünknek oka főleg nem az anyagiakra fogható. Íme:

Érdekes módon az aluljárós Fornettisek előtt reggelente kígyózik a sor, a Mekik és a plázás kajáldák mindig dugig vannak, Bár ez relatív, de szerintem ezek nem olcsó dolgok, ennyi pénzből brutál egész napos otthon elkészített kajacsomagot hozok össze. Akik pedig az időhiányra fogják, nos általában én sem fekszem le éjfél előtt, látszik is rajtam, de most nem ez a lényeg.

Amikor a kasszánál sorban állok sokszor figyelem az előttem állok kosarának tartalmát. (Néha nem tudom, hogy egy ufo vagy egy wannabe társadalomkutató veszett el bennem). Akik szalonnát, rúd parizert, margarint, étolajat, két kilós fehérkenyeret, élénkpiros, kiwizöld, borzalmas sárga színezetű cukros üdítőt vásárolnak ott többnyire becsúszik egy tábla csoki, chips és keksz is. Nekem nyilván semi közöm hozzá, nem az én pénzemből veszik, de akkor ne fogjuk arra, hogy nem tudnák minőségibb alapanyagokat választani.

 Ugyanennyiért teljes kiőrlésű pékárut (kenyeret otthon is lehet sütni), zabot, tojást, salátát, zöldségeket és gyömölcsöt is tudunk venni. Sok helyen olvastam, hogy nem tudunk elszakadni a rizstől és két kilós zsákoskrumplitól, mert még mindig az a legolcsóbb köretnek való. Bioboltban, kínaikban (!) is kapható bulgur, kölés vagy más egészséges alternatíva ami nem sokkal kerül többe. Húsokat, csirkemellfilét piacon olcsóbban ki lehet fogni, ami kinézetre is jobb, mint az 500 g-os előre csomagolt tálcás Sparos változata. Ki lehet fosztani a baromfipultot, felvásárolni többet, otthon pedig szépen fagyóba pakolni. Az egész csak tervezés és szervezés és akartat kérdése.

A reménysugarat a mai fiatal felnőtteknél látom. Az Y-generációsok, akiket már többnyire nem a szülei etetnek otthon, maguk döntik el mi kerül a kosárba, a leginkább nyitottak az egészséges életmódra. Mi vagyunk azok, akik kakaóscsigán, cukros teán, menzás krumplistésztán, rizseshúson, vajas kenyeren és társain nőttünk fel és köszönjük nem kérünk belőle többet. A legvédtelenebbek pedig a gyerekek, főleg azok, akik szülei szerint még mindig jó ötlet reggel egy halom péksütményt tömni a gyerek táskájába, jutalomból cukrászdába, Mekibe menni. Nem, nekem nem az alkalmi mekizéssel van a baj, hanem ha a Happy meal menü a “mindennapi kenyerünk” lesz.

                                                                           Forrás: www.fna.hu

Ja és igen, a mozgásról még röviden. Az edzőtermi bérlet valóban nem olcsó mulatság, de a szabad levegőn való séta, bringázás, kocogás tudtommal még ingyenes (legalábbis tőlem még nem kértek érte pénzt). Otthon is lehet tolni vagy kint a parkban, korán reggel vagy késő este is.

 Egy életünk van, egy testünk. Ez a test bástyaként óv minket a születésünktől az utolsó szívdobbánásig, egy szentély, ahol a lelkünk lakik. Tisztelnünk kell. Alapvető dolog, hogy formában tartjuk, óvjuk, minőségi cuccokkal tápláljuk. Ha szeméttel tömjük meg nem jól fog működni. Szerintem ki nem szarja le milyen cipőd vagy telefonod van, ha a testednek nem a legjobbat adod?!  Egyszerűen nem lehet normális dolog, ha tükörbe nézed és utálod ezt a csodát!

Az elhízás nem csak esztétikai kérdés, nem arról szól, hogy ki merünk-e menni a strandra vagy sem, hanem az egészségünkről, az életünkről, a jövőnkről. Semmi köze hozzá az aktuális politikai helyzetnek, a csillagok állásának, a statisztikáknak, másoknak, akinek sokkal több pénze van, a szomszédnak vagy bárkinek.

Ez a te döntésed!

  A tegnapi, egyébként érvénytelen népszavazáson nekem nem volt lehetőségem voksolni, mert Erzsébetváros csupán tartózkodási helyem és a lakcímkártyámon nem állandó lakcímként szerepel. 

Ez persze nem jelenti az, hogy nincs véleményem. Hat éve lakom itt. Úgy érzem otthonra találtam, ha nem is életem végéig, de egy jó darabig. Szeretem ezt a kerületet, a hangulatát, azt, hogy dinamikus, nyüzsgő, hogy minden nap történik valami. Azt, ahogy megelevenedik az utcákon a városrész történelme, a színeket, a hangulatot, a nagy nevetéseket, hogy soha nem alszik, azt hogy együtt dobban a szívem a városéval.

És. Szeretem. A romkocsmákat.  Jobban, mint a Belső –Lipótváros és Buda fullsznob, dresscode-os bárjait, vagy mint a külső kerületek ótvaros diszkóit.

Ha szavazhattam volna nagyon határozottan nemmel szavazok.

Hogy miért? Nagyon egyszerű. Mert nem az a megoldás, hogy éjfélkor bezáratjuk a szórakozóhelyeket.  A megoldás sokkal árnyaltabb. Közös munkát, egymás meghallgatását, odafigyelést, konstruktív ötleteket igényel.

Két érdekcsoport feszül egymásnak.

A vendéglátósok és szórakozni vágyók (nem csak a bulituristáknak elkeresztelt külföldiek, akik messzi földről jönnek csodáját járni a bulinegyednek) szemben az itt élőkkel, akiknek a kedvenc az érve, hogy alkotmányos joguk csendben aludni. Véleményem szerint pedig a kerületek is joga van kifejteni a kerületben rejlő aranybányát. Persze nem olyan áron, hogy a minőségi életük (és alvásuk) rovására menjen.

Pont ezért ésszerű megoldásra lenne szükség. Az éjféli záróra nem az.

A szemét és hangzavar maradna. Csak éjfél előtt. A fiatalok máshol folytatnák a dorbézolást. Más utcákban, más kerületekben, más kocsmáiban, a haver albérletében, ami ott van a bezárt kocsma felett. Akkor tényleg hangos lesz a szomszédból hallgatni az afterezést.

A vendéglátósokat sem túl etikus dolog ellehetetleníteni és tönkretenni. Számukra egyértelműen éjfél után jön a bevételek nagy része, a vendég még hajnalig iszik, sokat jattol. A csapos, a pohárszedő, a takarító, az üzletvezető pedig ebből a pénzből eteti otthon a családot, ebből fizeti a közüzemi számlákat és a satöbbit.

Önző leszek. Én nem indulok el bulizni este fél  11 előtt. Nem akarok egy bő óra múlva visszafordulni, hogy bocs zárunk.

Most utólag kár fejtegetni, hogy miért nem volt sikeres a népszavazás, a szervezetlenség miatt vagy mert az erzsébetvárosiak pont beleszartak (16%-os részvételi arány…), a Facebook csoportos  hangemberek online próbálják megváltani a világot kommentháborúkban ahelyett, hogy a kellemes vasárnap délutáni napsütésben átsétáljanak a szomszéd utcába és berajzoljanak egy X-et.

A helyzet normalizálására kostruktív megoldások kellenek. Párbeszéd. Nyitás mind a két részről.

 Első körben ledönteni azt a tézist, hogy éjjel az utcán mind alja undorító drogosok, akik üvöltenek és rendre egy szemétdomb közepén saját hányásukban fetrengve artikulátlanul üvöltnek. Én ezt a magam nevében (is) kikérem. Ugyanolyan dolgozó, GDP-t termelő hétköznapi dolgozó polgár vagyok, mint ti, nem drogozom és úgy érzem hétvégén nekem is kijár, hogy kiereszthessen gőzt. Biztos ilyenek is vannak, de az általánosítás nem vezet sehová.

Forrás: MNO

Fő probléma egyértelműen a kosz és a hangoskodás, amit a bulizók rovására írnak. Nos, a szemét és telehányt utcák mindenkit nagyon zavarnak, ami jogos persze. Engem például a több tonna kutyaszar, amit feltehetően nem a bulizók kutyái hagynak mindenhol (tényleg mindenhol, undorító) legalább annyira zavar, mint egy hányástócsa a járda közepén. Nem lehet mindent a bulizókra fogni. Igenis mi is szemetelünk. Nem keveset. Nem úgy néz ki Budapest, hogy mindenhol tisztaság és ragyogás, a hetedik pedig egy szemétdomb, mert itt buliznak a külföldiek.

Tisztán emlékszem egy mámoros este után vettem elvitelre egy pizza szeletet a Királyon. Miután megettem ki akartam dobni a kis papírtálcát. A sokadik kuka mellett mentem el, de mind tele volt. Mivel nekem  rögeszmém, hogy ne dobjuk el a szemetet , az egészet a ketchupos szalvétával együtt begyűrtem a táskámba.  Sokan ezen nem szaroztak volna ennyit és eldobják a francba. Nem tudok rájuk haragudni, mert basszus van egy csomó ember, akinek ezzel is munkát lehetne adni, hogy rendszeresen üríti a szemeteseket, összeszedi ami mellé esett.

Amiről még az utóbbi napokban fórumokon olvastam, amitől nagyon ki vannak borulva az ott lakók, hogy a kapualjukat használják WC-nek. A szórakozóhelyek már úgy érzem tettek kisebb lépéseket a helyzet enyhítésére. Szó volt arról, felajánlják, hogy fogyasztás nélkül bárki bemehet az utcáról használni a mosdókat.

Azt gondolom a hangzavar teljesen normális egy kétmilliós fővárosban. Nekem is hozzá kellett szoknom. Van, hogy nyáron zárt ablak mellett ventillátorral alszom. Most pedig biztos sokan megköveznek, de azt gondolom, hogy Belső Erzsébetváros akkor sem ideális egy nagycsaládosnak ha éjfélkor zárnak be a kocsmák. A gyereknek egy hatalmas udvarra, friss levegőre van szüksége nem egy ráccsal elkerített betonjátszótérre és szmogra.

 Abban is meg lehetne állapodni, hogy ősztől tavaszig, hétfőtől csütörtökig bezárjanak szórakozóhelyek éjfélkor, de hétvégenként és nyáron, amikor szezon van érvényesüljön a hosszú, akár reggelig tartó nyitva tartás.

Végül ,de nem utolsó sorban az elborult fantáziámmal simán bevetnék alternatív ötleteket. Keresnék 2-3 itt élő, nyitott élő jófej családot, hiteles arcokat. Kis asztaltáblákat készíttetnék az arcukkal, amelyeket leteszek a kocsmapultra, a Reserved tábla mellé, vagy kiragasztanám a Tilos a dohányzás matrica mellé egy rövid időre kampányszerűen.

Valami hasonló szerepelne rajta.

„Szia! Kovács Béla vagyok, 36 éves könyvelő, ő itt a feleségem Etelka, ő itt pedig Ödönke és Julcsika, a gyermekeink. Kérlek, mikor éjjel a haverokkal kint megy a partizás gondolj ránk is, mi éppen alszunk."

vagy

"Szabó József 76 éves nyugdíjas vagyok, 30 éve itt élek. Örülök, hogy Te is itt vagy, de kérlek ne dobáld el a szemetet, mert a következő években is egy tiszta, barátságos környéken szeretnék élni."

Lehet, hogy hülyeség, de engem például nem hagyna hidegen.

Már október végén elkezdődött az őrület. Az egész város akciós lett és megvehető Karácsonyra. Frusztráló volt a hömpölygő tömeg a plázákban, és émelyítő a forralt bor fűszeres illata. A Vörösmartyt ellepték a külföldiek meg a sok kacat. Abban az évben nem jött át az egész, csak egy dolgot akartam, hogy legyen vége.

Pedig én próbáltam hangulatba kerülni apróságokkal, vettem az asztalra angyalkás futót, koszorú alapot, gyertyát, terméseket. Végül nem tudott kiteljesedni, soha nem lett belőle adventi koszorú. Hiába minden, nem jött az érzés. Csak a zselés szaloncukor fogyott és a napok. Készültem haza. El akartam engedni az évet, kicsit megpihenni és békére lelni.

Szenteste délelőttje volt. Az utolsó pillanat. Az ajándékokat külön csomagoltam, bezártam a nagy fémrácsot, hátat fordítottam a belső udvarra néző kis szobának januárig. Kezemben a gyűrött jeggyel rohantam a Keletibe. Valami furcsa volt és szokatlan. Sok ember állt peronon a sínek mellett, csomaggal, macskakosárral, kétségbeesett arccal. Vonat sehol. Felsővezeték-szakadás.

 Az egész világ egy sötét, ijesztő köddé sűrűsödött, amelynek a kellős közepén álltam, nem találtam a kiutat. Egyszerre tört rám a düh, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése. A rendetlenségben otthagyott nappali szürkesége fogadott. Szétdobált ruhák, amelyeket bőven ráért volna jövőre elpakolni. A szomszédoknál, akiknek ez az igazi otthonuk, lassan gőzölög az ünnepi asztalon az étel, felcsendül Youtube-ról a Csendes éj és három álló napon át tévéznek és esznek. Hirtelen elviselhetetlenné vált az üresség.

 Elhatároztam, hogy szerzek egy fenyőt valahonnan. Az ágy mellett hagyott néhány szaloncukor papírját kitömöm és az lesz a dísz. Elindultam a városba, sok bevásárlóközpont parkolóját és utcai árust bejártam, de csak csodálkozó tekinteteket találtam, mégis milyen fát akarok én Szenteste délutánján. Egy pasas éppen menni készült, a tűleveleket seperte össze a járdáról. Kipirosodott az arca, nagyokat szívott a cigijéből. Így jártál fejet vágott. Látva a csalódottságomat egy kis megmaradt ágat adott a kezembe. Boldog karácsonyt!

Sötétedett. Ritkultak a buszok, elcsendesült a város. Mindenki szép lassan hazament, akinek van valakije és az is, akinek nincs. Kigyulladtak a fények. A kis ágra vigyáztam. Otthon elneveztem, bögrébe tettem. Állt a kenyérmorzsával borított konyhaasztalon az üres borosüveg mellett. Másnap újra járt a vonat. Ismét bezártam a vasrácsot és az elmúlt évet.

 Egy villámcsapással elteltek az ünnepek. A hófehér hóból latyakos sár lett. Már megszegtem az első újévi fogadalmakat is. Esteledett. Mentünk haza az Izabellán. Az egykori karácsonyfák, amelyeket elkapkodták egymás elől az emberek, a női magazinok szerinti trendnek megfelelően díszítettek fel, most lecsupaszítva a járda szélén hevertek. Élettelen, eldobott fák hullajtották a tűleveleiket, melyek pár napja még színes égőkkel pompáztak a nappalik közepén. Beláttak lakásokba, életekbe, titkokba, az otthonok melegébe. Most némán és sárosan fekszenek. A kis ágamra gondoltam, az emberi természetre. Most újra itt van az ünnep, megint minden akciós és zsúfolt, szinte fojtó. Olyan ajándékokat keresek, amelyek nem kaphatók a plázában és nem lehet őket januárban visszacserélni, mert sokkal maradandóbbak.

 Amikor felköltöztem csak egy hatalmas kínais bőröndöt húztam magam után, amit azóta szétkapart a macska. Direkt erre az alkalomra vettem. Belefért az egész addigi életem. Néhány ruha, könyvek, az irataim és egy plüss. Utálom a plüssöket, azt is csak azért nem dobtam ki, mert számomra kedves embertől kaptam.

Kaptam egy Budapest térképet is meg egy jó tanácsot, hogy igyekezzek metróvonalon maradni, mert akkor nem fogok eltévedni. Nem nehéz, három vonal van, a kék, a piros és a sárga. A négyes metró akkor még sehol nem volt, kis lyukakon lehetett belesni az építkezésre, amit vagy egy kutya vagy egy óriás méretéhez fúrtak ki.

Fogalmam sem volt, hogy mit fogok kezdeni magammal, mit fogok dolgozni, de nem voltam megrémülve. Babits szavaival élve „Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna.„ Néhány éven belül erősen a saját hátrányomra változtam. Ma már úgy el sem merek indulni itthonról, hogy ne írtam volna egy to do listet, amivel aztán zsibbaszthatom magam.

Random kinéztem az újságból egy munkaerő közvetítő irodát, elbkvztam, hogy itt vagyok, kéne valami munka. Kaptam pár űrlapot. Mikor és hol születtem, anyám neve, azonosítók, számok, aláírások. Az ügyintéző mondta, ha fel vagyok készülve, már ma este mehetek. Hát persze. Elmondta kit kell keresnem. Próbáljak meg egy kicsit aludni, nem lesz könnyű. Ne késsek. Én? Soha.

Sokáig kellett buszoznom. Annyit tudtam, hogy a végállomáson kell majd leszállnom. Akkoriban nem éreztem feszkót, ha egy új helyre kellett mennem.  Vagy már nem emlékszem rá. A parkoló mögött volt a gazdasági bejáró. Olyan lendülettel mentem, mintha ismerős terepen járnék. A biztiőr meg is kérdezte miben segíthet. Tulajdonképpen nem kellett a segítsége. Éjszakai árufeltöltőnek jöttem. Elsőnek gyanakodva nézett, mintha nem hinne nekem. Kipakoltatott mindent a táskámból. Kis matricákat ragasztott a cuccaimra. Úgy éreztem magam, mint egy megbélyegzett. Felírtam magam egy listára. Általában szépen írok, de ide úgy firkáltam, hogy később soha nem tudják majd elolvasni a nevem.

A műszakvezetőt valahogy ösztönösen felismertem.  Rendeléseket nézegetett. Valami nem stimmelt, sápadtan nézte az összetűzött A/4-es lapokat. Egy pillanatra felém nyújtotta a kezét, majd intett, hogy kövessem. Elindultunk labirintusszerű folyosókon, rengeteg csipogós ajtón keresztül. Csak mentem utána, fogalmam sem volt merre. Az öltözőbe vezetett.

Ide pakolhatsz - mutatott rá egy lakat nélküli szekrényre. Egy kartondobozból előtúrt egy összehajtott pólót. L-es volt, azt mondta nincs másik. Úgy állt rajtam, mint egy hálóing. Bedobtam a táskám a zörgős, rozsdás fém szekrénybe. Csak behajtottam az ajtaját. A csóróság ad valami felszabadító érzést. Nincs értéked, így nincs, amit félts.

 Körbevezetett a műszakon. A pénztárosokból, nonfiguratív tetoválásokkal televarrt biztiőrőkből  kitelt volna egy Élet iskolája évfolyam. Mindenkinek tisztességesen nyújtottam a kezem és mosolyogtam, mintha életem állása lenne, és éppen jó benyomást akarnék tenni. De így sem jegyezték meg a nevem, én voltam a szőke kiscsaj. A sápadt műszakvezető odakísért egy nőhöz, aki éppen kartonpapírokat vagdosott guggolva egy snitzerrel. Azt mondta, hogy a gondjaira bíz. Bár ne tette volna.

 Az élet minden terhétől frusztrált, lekezelő negyvenes nő volt. Hátközépig érő fekete haja volt, amit hátul összefogott egy hatalmas harapós csattal, elől feltupírozta a frufruját. Fekete szemceruzával kihúzta a szemét és a szemöldökét is. Mindig áradt belőle a cigiszag. Sovány csontos alkata volt, hegyes műkörme. Aki ilyet csinál és aztán utcára engedi vele vendégét, azt eltiltanám a szakmájától. Az ott dolgozó pasik imádták, itták a szavait. Nagyot röhögtek a sztorijain, ahogy a szünetekben az egyik lábára engedve a súlyt, csípőre tett kézzel magyarázott. A hideg futkosott a hátamon, attól ahogy gesztikulált. A hangja mély volt és fülbántó.

Novemberi éjszaka volt. Dermesztő hideg. Én is elszívtam egy szálat. Szinte üres volt a parkoló. A Holdat néztem, a sötétségben gomolygó fehér füstöt, ami egybeolvadt a számból kilélegzett párával. Támasztottam a vaskaput. Egy fém rácsos tárolóban összegyűrt kartondobozok, nájlonok. Nem tudtam, hogy most éppen jó helyen vagyok-e itt. Nem is akartam belegondolni.

A hatalmas eladótérben egy kicsit még kóvályogtam még a sorok között. Azt képzeltem, hogy te is itt vagy velem, mert így túlélem az éjszakát. Sokáig valami furcsa vízió élt a fejemben, hogy az igazi szerelem éjjel kettesben teszkózni, tologatni a bevásárlókocsit, telepakolni családi kiszerelésű tusfürdővel, illatos öblítővel, mirelit pizzával, jó minőségű borral, frissen kisült zsemlével. Állni együtt a kasszában, bepakolni a csomagtartóba, majd a fűtött autóban felengedni, áthajtani a kivilágított városon. Hallgatni az éjszakai beszélgetős rádióműsorokat, az irányjelző halk kattogását.

Valamikor éjfél után a nagyszünetben Szörnyella, így neveztem el a fekete hajút, kegyesen felajánlott a non food-os csoportvezetőnek, hogy vigyen magával, mert rám már nincs szükség. A fáradtság rossz hatással volt rám, sokáig agyaltam, hogy mit is jelenthet a non food, amit olyan magabiztossággal emleget a pék, a kasszás és mindenki rajtam kívül. Józsinak hívták a csoportvezetőt, alacsony nyeszlett fószer. Rajta is lógott róla a póló, az apró alkatát tekintve nagyon viccesen állt rajta a hatalmas munkavédelmi bakancs.

A szíve viszont aranyból volt. Azon az este olyan jól esett, hogy valaki kedves velem. Csapolok neked egy kis forrócsokit- mondta. Aprót túrt elő a rá háromszor nagyobb nadrágjának zsebéből és beledobta a félhomályos konyhában világító kávégépbe. Az automata zúgott egy kicsit, majd elkezdte ereszteni az italt. Szorítottam a fekete műanyag poharat. Az egyetlen dolog, ami aznap este egy kis meleget adott.

Gyere kislány csináljuk meg együtt, hamarabb letudjuk. Átbeszéltük az egész éjjelt, miközben irodai szarságokat, tűzőgépet, celluxot áraztunk fel. Aznap éjjel valahogy azt éreztem, hogy csak mi vagyunk egymásnak. Mintha közös múltunk lenne. Korábban az életben nem találkoztunk, de olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Szerintem a hasonló emberek már születésük előtt is ismerik egymást, itt az életben csak újra összefutnak. Panaszkodtam neki Szörnyelláról, hogy milyen elviselhetetlen azokkal a gusztustalan karmaival meg az ordenáré stílusával. Neki ez a heppje- tárta szét a karját. Utáltam ezt a szót.

Hajnali fél négy tájékán iszonyú éhes lettem. Titokban betömtem egy Lottó szeletet a polcok közé bújva, mintha csak pakolásznék. A papírját elrejtettem a farzsebembe, Gondoltam oda talán nem nyúl be a biztiőr. Egész jó esett. Ha nem ilyen körülmények között lettem volna hozzá sem nyúltam volna. Már gyerekkoromban is utáltam azt a csokit.

Régen, amikor valamit nagyon vártam, arra gondoltam, hogy nem sürgetem az időt, majd ha itt lesz, akkor hálás leszek érte. Valahogy így jött el a reggel hat óra is. Új erőre kaptam, ahogy mentem a többiekkel az öltözőbe, mint egy diadalmenetben a harcosok, akik győztes csatát vívtak.

Az öreg, bajszos zöldséges a csemegepultos néni után szólt, hogy haladjon az öltözéssel, különben meglesi.  Csak a pofád nagy Jenő. –kiáltott utána. Levette a fehér sapkát a fejéről. Leült a fapadra.

-Há hadd jöjjön, nincs már itt nézni való- mondta és nagyokat nevetett. Dauerolt haja volt, hajszáleres, vöröses volt az arca, mint a  középkorú néniknek. A mami bugyira vastag harisnyát vett és bő bársonynadrágot.

-Föl kell öltözni rendesen, nem divatozunk, piszkosul hideg van kint.

Igaza volt. Olyan hideg, ami a lelket is lefagyasztja. Az összes izmom megfeszült. A hajnali ködben végre megjelent a busz. A sofőr Jó reggelt-el köszönt. Ja, igen, jó, hogy eljött. Bevágódtam egy hátsó négyes ülésre, amit otthon nálunk csak kakasülőnek hívnak. Az éjjel műszakból néhány pék srác is odaült.

Néztem ki koszos ablaküvegen a félhomályba. Az éjjel összes fáradtsága akkor öntött el. A srácok körülöttem röhögtek. Energiaitalt ittak, a feltették a lábukat az ablak alatti emelkedőre. A velem szemben ülő két fehér nejlonszatyrot fogott, az egyikben zsemle és felvágott. A keze erős, durva és érdes volt vastag ujjakkal. A másikban egy rózsaszín kabátka volt. Átvilágított a piros címke, amit az éjszaka folyamán már megszokott a szemem. Leértékelt. Azt mondta a gyereké lesz karácsonyra. Végignéztem rajtuk.

Minden éjjel fent vannak. Családapák. Dolgoznak, hogy hitelt törlesszenek, hogy az ő gyerekük is mehessen táborba, hogy megéljenek egyik napról a másikra.  Mégis röhögtek akármilyen kurva nehéz. Mintha nem fájna. Semmi panaszkodás. Akkor eldöntöttem, hogy én is nevetni fogok. Tőlünk zengett a busz hátulja. Néztek is minket, de kit érdekelt.

Mire hazaértem már felébredt a város. Nyüzsgött a tömeg. Ők akkor mentek munkába. Sült a friss kakaóscsiga a lakásunk melletti pékségben. Sokáig nem tudtam elaludni. Nem szoktam meg az átállást. A takaró alatt a plüsst szorongattam. Mire ismét felkeltem már vak sötét volt. Mintha a napjaimból csak az éjszakákat látnám.

Néha eszembe jut a Józsi. Mi lehet vele. Az is, ahogy széttárja a karját.  Ez a heppje. Főleg amikor bolondokkal találkozom és felidegesítenek. Megpróbálok olyan bölcs és szerény maradni. Nem megy mindig könnyen. Közben írom a bevásárló listát, non stopot keresek, éjszaka vásárolok. A sorok között egyszer talán szembetalálkozunk ismét.

Ahonnan jöttem ott a szórakozásnak nincs nagy kultusza. Az emberek korán fekszenek, korán kelnek. Törekednek a tiszta életre. Olyan becsülettel élik az életüket, hogy nem is tudják másként is lehet.

Néhány hete a belvárosból sétáltam hazafelé. Esteledett, a koszos beton még izzott a forróságtól. Végtelen utcák, égig érő házak között magába szívta a nap sugarait, a város lépteit, a villamos csilingelést, a monoton utcazajt, a szűnni nem akaró morajlást.

Tomboló nyár volt. A kiülős kocsmák teraszain nem volt egy szabad hely sem. Az egész város tele volt, a munkából hazafelé tartó öltönyösök, a kétkezi munkások Sparos szatyorral, a fiatalok cigifüstben körben az asztaloknál, a tálcával rohangáló pohárszedők, a csapatokba verődött külföldiek. Néha becsuknám a szemem és mennék egyenesen az úton, szemben a tömeggel, de félek, hogy elsodornak.

Letértem, az eldugott kis mellékutcában az omladozó vakolatú házak között egyre távolodott a nyüzsgés, a fejemben a zakatolás is elhalkult. Néztem felfelé de nem láttam az eget, nincs hová elbújnom. Az egyik pincehelyiségből dohos szag áradt fel, egy kis hűvös levegőt adott. Ahogy egyre távolodtam az agyam egyre elcsendesült. Elmerengtem.

Szemben lakott az út túl oldalán, amikor mentem haza már pirkadt.  Ráköszöntem, rám nézett, de olyan volt mintha neheztelne valamiért.  Hajnalban kelt, lefőzte a kávét, az illata kiáradt a kiskonyhából. Bekapcsolta a rádiót, a monoton férfihang beolvasta a korai híreket. Meglocsolta a virágokat, mert amikor jön az istenverte hőség, akkor már nem tesz jót a növénynek a víz. Leseperte a járdát, bement. Lassan kelt fel a nap, a sugarait szétszórta a házak tetején, a kertek aljában. Nyíltak a kiskapuk, kelt fel a világ. Én csak a hűvös szobára vágytam.

Jött az égető forróság, a föld elszáradt, a fű elsárgult, a határon, a horizonton megjelent a délibáb. Amikor kimaradoztam néha lelkiismeret furdalásom is volt, mikor szembetalálkoztunk. Mintha ő soha nem lett volna fiatal, mert ő mindig is öreg lett volna.

Tudod, nálunk a faluban két kocsma volt. Csak férfiak ültek kint. Ha arra jártam inkább átmentem az út túloldalára. Nyárom színes szalagok voltak felaggatva az ajtóban. Azon keresztül beláttam. A forróságba kiáramlott falakba ivódott cigiszag. Polcokon a megyei selejtezőkről hozott kupák. Soha be nem tettem volna a lábam. Mit mondtak volna. Ott volt egész nap a Rosszéletű, a borostás, aki már nyitásra ment, ült egy Kőbányai mellett a kiégetett, koszos terítővel fedett asztalnál, bámulta a tévét, néha felállt, a zsebéből aprót kutatott elő és a játékgépbe dobálta, hallottam, ahogy veszített. A munkások ott kezdték a reggelt egy erős feketével, este pedig ott végezték a jutalomsörükkel a meszes munkásruhában, hogy holnap ugyanott folytassák ahol tegnap abbahagyták.  A kocsmárosék hátul az udvarban laktak, a kocsmáros nejének jajvörösre volt festve a haja és mindig kék szemspirálja volt. Az arcán látszott, hogy kocsmalevegő rendesen megaszalta az bőrét. Volt egy piros kockás kisfüzete, abban vezette ki mivel tartozik. A hitelre ivás a legjobb kölcsön. Péntek esténként feltettek egy kiselejtezett diszkógömböt, hangos zene szólt.  Mintha a világ csak addig tartana, mi pedig ott éltünk az ölében és ott ringatott át minket egyik napról át a másikra.

Aztán eltelt pár év. Messzire mentem. Már nincs hétvége vagy hétköznap, egybefolynak a napok, a hetek. A fények soha nem alszanak ki. A telefirkákt mosdók, a laza pultosok tele tetoválással, a fura idegen arcok, a lányok, akiken nagyon drága ruha van, a nagyon elvontak, akik nem tudom miből élnek meg, a flanel inges srácok, akik mindenhová bringával járnak, a nagyon átlagosak, akik nem is érzik jól magukat és én aki egyik szubkultúrába sem illik bele. A sötét tánctérben a sok idegen nyelv keveredik, néha olyan, mintha a Bábel tornyánál állnék.

A homályos hajnalok, a zárni készülő bárok, a felszálló cigifüst, a sarkon titokban betömött gyros. Most is sétálok haza a szennyes szürke pirkadatban, a hűvös megcsípi a karom, nem hoztam kabátot. A leomlott vakolatú házak között visszanézek. A sötétben keresem az arcod, de a tömegben csak idegeneket látok. Messze jársz, idegen vagyok én is. Árnyékként ereszkedik rám az emléked. Remélem egyszer felébredek az éjszakából.

Tudom, hogy ez a poszt nem passzol a blog címéhez és a korábbi tartalomhoz sem.De amit láttam néhány gondolatot ébresztett bennem. Le kell írnom. Nem nagy dolog, de mégis.

Újra itt az ősz, így újból áthelyeztem a főhadiszállásom az edzőterembe, mint általában ősztől tavaszig. Mindennapi kellékem lesz a jól megpakolt sporttáskám, amivel utat török a tömött villamoson, ami sokszor hétvégén is velem van. Végül is szeretek itt lenni. Jó meleg van meg minden. Viccet félretéve általában hetente kétszer járok. Már így megy két éve. Nem untam meg. Most megnyitottam a szezont.

„Főműsoridőben” érkeztem, fél 8 körül, ilyenkor általában tele van, kicsit olyan, mint a játszótér, ami tele van megőrült gyerekekkel, minden gépen csimpaszkodik valaki, csak felnőtt kivitelben. Őt már akkor kiszúrtam. Egy duci lányt, aki csak ütemesen menetelt az emelkedőre állított futópadon. Mást nem nagyon tudott volna, akkora túlsúlya volt. Nem 5 kiló, nem 10 kiló, hanem sokkal több. Jelenleg. De tudom, hogy fél év múlva maratont fog futni. Ha ő is azt akarja.

Negyven percet futottam. Ő ezalatt néhány paddal arrébb edzett. Egyre csak lépkedett a gépen, ami valójában nem is emelkedik. Csak illúzió. De amit a fejébe vett az nagyon is valóságos.

Hátramentem a terem végébe ahol az „utca nevelt fel” srácok az erőlködéstől a  halántékukon kidudorodó erekkel, néha felordítva, vicsorogva rángatják a súlyzókat. (Néha  amikor elmegyek mellettük átfut az agyamon, hogy milyen menő lenne, ha én lennénk a kockás hasú  gettóbébi, aki olyan menő mint ha egy R’n’B-s klipből mászott volna ki. De nem én vagyok az…) Amikor visszamentem nagyjából 40 perc múlva, akkor szállt le a gépről. Vörös volt az arca és szétázott a felsője az izzadságtól. A haja összekócolódott és látszott, hogy szinte vonszolja magát.

Egy kicsit saját magamra emlékeztetett. Nem voltam túlsúlyos, de tudtam, hogy nem mozgok eleget, ülök egy irodában nyolc órát, szellemileg zombi vagyok, mégis sok felesleges energiám van és ez rossz. Illetve az, hogy lehetnék edzettebb, csinosabb, de ez nem fog menni magától. Emlékszem amikor rászántam magam, hogy már pedig veszek egy korlátlan havi bérletet, mert a Rubint Réka összest már nagyon untam otthon a padlón. Lecsaltam, kihagytam, rossz napom volt, nem volt kedvem. Arra gondoltam, ha a büdzséből elkülönített pénzem pereg egy bérlet formájában, akkor komolyan veszem majd a dolgokat. Végül is bevált.

Eleinte egy csomó sztereotípia volt a fejemben. A kondiba csak Pumped Gabo klónok járnak a felfújt szájú, ragasztott hajú csajaikkal, akik szénné égtek a szoláriumban, Air Max cipőjük van, mindenük tiszta trendi és színes. Mellettük csak egy kakukktojás lennék, mint az élet sok más területén.

Mire sor került az első alkalomra már nem érdekelt kik vannak még rajtam kívül a teremben. Futottam, tapostam és kézi súlyzóval bénáztam, mindent ki akartam próbálni, mint hülye gyerek a vidámparkban. Másnap ordítva keltem az izomláztól.  Nem tudtam és nem akartam fancy lenni. Valami régi játszós ruhát találtam otthon, különösebben jól sem néztem ki, de ez sem hatott meg. Megszállott lettem és el akartam érni, amit a fejembe vettem. Ebben a lányban pont ezt láttam. Szembe ment az „ilyen a genetikám”, „vastag a csontozatom”, jó vagyok én így is bullshittel. Félholt állapotáig nyomta. Nem zavarta, hogy ma még csak gyalogolni tud. Csodáltam ezért ismeretlenül is.

Ugyanakkor eszembe jutott még egy gondolat miközben fújtattam, patakokban folyt a víz a hátamon és frusztrált voltam, mert nem találtam a kellően ütemes „jó zenét” a telefonom listájában.

Mennyi „ jó tanácsot” hallgattam végig az elmúlt néhány évben. Amikor megtudja a környezteted, hogy életmódot váltottál, edzeni jársz akkor a semmiből előjönnek a kedves ismerősök „csupa jó szándékkal”, mint a szétszórt kiflimorzsára a hangyák. XY unokahúga egy hónap alatt tíz kilót fogyott, a nagynénje Z csodabogyótól szintén ennyit. Próbáltam- e már a századik csodadiétát, ő is a Feminán olvasta és nekem is biztosan segítene. Amúgy meg nagyon beteg és alultáplált leszek, mert csak sokszor csak csirkemellet eszem zöldséggel meg ilyen szarokat (pufirizs, zellerszár) és az  L- Karnitin amúgy is mérgező. Rosszul csinálom, amit csinálok. Ő jobban tudja.

De az okos, kedves megmondó ismerősök valójában csak szájra edzenek, mert olyankor nincsenek ott, amikor munka után még késő estig tolod, amikor még csak azért is megcsinálsz egy kört a gyakorlatból, amikor lemondasz a kanapén fetrengésről, a sarki cukrászdában a sütikéről.  Egyedül te látod a számlálón elégetett kalóriákat, te érzed a kilókat, amelyek szinte csak grammonként tűnnek el, te törölgeted a fejedről a verejtéket és te invesztálsz pénzedből kajára, edzős cuccra és satöbbire. A legkönnyebb beleszólni olyan dolgokba, amiről fogalmuk sincs. Senki nem lát bele,mert ez olyan harc amit egyedül kell végigküzdeni. Bocsánat, nem akartam Oravecznóra lenni.

Igazából nem hallgatok senkire. Vagyis csak azokra, akik véleményére tényleg kíváncsi vagyok, mert jó példával állnak előttem. Más dolgokban is igaz ez. Ha nem jön össze így legalább nem kell mást hibáztatnom. Amúgy meg össze fog jönni :)

Talán egy éve volt, elmentem egy kiállításra.

Egy standot találtam, ahol kielemzik az írásodat. Régóta érdekelt mit rejt magában a grafológia. Habár tudomány, nekem szinte már boszorkányságnak tűnt, tudod, milyen szkeptikus vagyok, de azért kíváncsi is, így eldöntöttem, hogy kipróbálom. Egy teljesen átlagos nő ült a függöny túloldalán, semmi varázsgömb vagy csodaesszencia. Mit tud ő nekem mondani gondoltam, hogyan lát bele a kusza sorokból emberi sorsokba. Egy próbát megér. Egy nagy fehér lapot adott. Írjak valamit. Bármit. Fél órám van. Tiszta fehér lap és én.

Kiültem a standra a dobozos kávémmal és azon gondolkodtam mi kerüljön erre a papírra. Időtlen idők óta nem írtam kézzel, talán az iskolai füzetbe, vagy ha valahol muszáj jegyzetelni.  Nagy zaj volt, az emberek jöttek mentek, próbáltam összerakni a gondolataimat, eszembe jutottak azok az idők, amikor még nem tudtam mi az e-mail fiók és az egymásnak küldött leveleink. Eldöntöttem, hogy neked írok. Úgy ahogyan régen.

Mennyi idő eltelt azóta. Nyári szünet volt, mégis korán keltem. Pizsamában ültem a konyhában, néztem a faliórát. Nyolc körül járt erre a postás, vártam a leveledet. Rohantam, amikor meghallottam a bicikli csengőjét, amikor megállt előttünk.  A barna kapun keresztül átvettem az irathalmazt. Számlák, újságok, csupa lényegtelen dolog. Kiültem a lépcsőr a borítékkal, amit nekem címeztél. A nap kellemesen szórta sugarait, a nagy meleg még később jött. Végigsimítottam a lapot, ott van rajta a kezed nyoma, a szíved egy kis darabja.

Élmény volt írni neked, a gondosan kiválasztott illatos levélpapírra, amelyet ellőtte halványan bevonalaztam ceruzával és a legszebb gyöngybetűimet vettem elő.  A bájosan kusza sorok, a bélyeg édeskés íze, a piros postaláda a falu közepén…

Szépen lassan, észrevétlenül elmúltak ezek az idők, a megsárgult levelek eltűntek a szekrény aljába. Már nem kell várnom a postásra. Minden olyan egyszerű lett, azonnal elérhető, de a szívem egyre nehezebb. Ahogy gyerekből felnőtt lettem valahogy akkor változott át a világ.

Ma már bármikor írhatnánk egymásnak, de már nem tesszük, ez a könnyedég megváltoztatott minket. Már nincs mit írnom, nem érték a tiszta papír, az őszinte sorok, amit a kezeddel írtál.

A levelemet nagy műgonddal elemezte a nő, mondott is valamit, de már nem figyeltem oda. Esett az eső, mikor sétáltam haza. A cseppek csapkodták az arcom, a sötét árnyba borult eget láttam, az elmúlt éveket, amelyek már nem térnek vissza, így te sem. Rohantam hazáig, át a tömegen, hátra sem néztem, ahogyan a múló idő sem teszi. Ami ma örömet adott, holnapra elmúlik.

Csattog az ujjaim alatt a billentyűzet, a kislámpa fénye átvilágítja a párás poharat, a benne rozé aranylik, a felszálló buborékokat nézem.

Most is éppen levelet írok, amit már soha nem fogsz elolvasni.