Ahonnan jöttem ott a szórakozásnak nincs nagy kultusza. Az emberek korán fekszenek, korán kelnek. Törekednek a tiszta életre. Olyan becsülettel élik az életüket, hogy nem is tudják másként is lehet.

Néhány hete a belvárosból sétáltam hazafelé. Esteledett, a koszos beton még izzott a forróságtól. Végtelen utcák, égig érő házak között magába szívta a nap sugarait, a város lépteit, a villamos csilingelést, a monoton utcazajt, a szűnni nem akaró morajlást.

Tomboló nyár volt. A kiülős kocsmák teraszain nem volt egy szabad hely sem. Az egész város tele volt, a munkából hazafelé tartó öltönyösök, a kétkezi munkások Sparos szatyorral, a fiatalok cigifüstben körben az asztaloknál, a tálcával rohangáló pohárszedők, a csapatokba verődött külföldiek. Néha becsuknám a szemem és mennék egyenesen az úton, szemben a tömeggel, de félek, hogy elsodornak.

Letértem, az eldugott kis mellékutcában az omladozó vakolatú házak között egyre távolodott a nyüzsgés, a fejemben a zakatolás is elhalkult. Néztem felfelé de nem láttam az eget, nincs hová elbújnom. Az egyik pincehelyiségből dohos szag áradt fel, egy kis hűvös levegőt adott. Ahogy egyre távolodtam az agyam egyre elcsendesült. Elmerengtem.

Szemben lakott az út túl oldalán, amikor mentem haza már pirkadt.  Ráköszöntem, rám nézett, de olyan volt mintha neheztelne valamiért.  Hajnalban kelt, lefőzte a kávét, az illata kiáradt a kiskonyhából. Bekapcsolta a rádiót, a monoton férfihang beolvasta a korai híreket. Meglocsolta a virágokat, mert amikor jön az istenverte hőség, akkor már nem tesz jót a növénynek a víz. Leseperte a járdát, bement. Lassan kelt fel a nap, a sugarait szétszórta a házak tetején, a kertek aljában. Nyíltak a kiskapuk, kelt fel a világ. Én csak a hűvös szobára vágytam.

Jött az égető forróság, a föld elszáradt, a fű elsárgult, a határon, a horizonton megjelent a délibáb. Amikor kimaradoztam néha lelkiismeret furdalásom is volt, mikor szembetalálkoztunk. Mintha ő soha nem lett volna fiatal, mert ő mindig is öreg lett volna.

Tudod, nálunk a faluban két kocsma volt. Csak férfiak ültek kint. Ha arra jártam inkább átmentem az út túloldalára. Nyárom színes szalagok voltak felaggatva az ajtóban. Azon keresztül beláttam. A forróságba kiáramlott falakba ivódott cigiszag. Polcokon a megyei selejtezőkről hozott kupák. Soha be nem tettem volna a lábam. Mit mondtak volna. Ott volt egész nap a Rosszéletű, a borostás, aki már nyitásra ment, ült egy Kőbányai mellett a kiégetett, koszos terítővel fedett asztalnál, bámulta a tévét, néha felállt, a zsebéből aprót kutatott elő és a játékgépbe dobálta, hallottam, ahogy veszített. A munkások ott kezdték a reggelt egy erős feketével, este pedig ott végezték a jutalomsörükkel a meszes munkásruhában, hogy holnap ugyanott folytassák ahol tegnap abbahagyták.  A kocsmárosék hátul az udvarban laktak, a kocsmáros nejének jajvörösre volt festve a haja és mindig kék szemspirálja volt. Az arcán látszott, hogy kocsmalevegő rendesen megaszalta az bőrét. Volt egy piros kockás kisfüzete, abban vezette ki mivel tartozik. A hitelre ivás a legjobb kölcsön. Péntek esténként feltettek egy kiselejtezett diszkógömböt, hangos zene szólt.  Mintha a világ csak addig tartana, mi pedig ott éltünk az ölében és ott ringatott át minket egyik napról át a másikra.

Aztán eltelt pár év. Messzire mentem. Már nincs hétvége vagy hétköznap, egybefolynak a napok, a hetek. A fények soha nem alszanak ki. A telefirkákt mosdók, a laza pultosok tele tetoválással, a fura idegen arcok, a lányok, akiken nagyon drága ruha van, a nagyon elvontak, akik nem tudom miből élnek meg, a flanel inges srácok, akik mindenhová bringával járnak, a nagyon átlagosak, akik nem is érzik jól magukat és én aki egyik szubkultúrába sem illik bele. A sötét tánctérben a sok idegen nyelv keveredik, néha olyan, mintha a Bábel tornyánál állnék.

A homályos hajnalok, a zárni készülő bárok, a felszálló cigifüst, a sarkon titokban betömött gyros. Most is sétálok haza a szennyes szürke pirkadatban, a hűvös megcsípi a karom, nem hoztam kabátot. A leomlott vakolatú házak között visszanézek. A sötétben keresem az arcod, de a tömegben csak idegeneket látok. Messze jársz, idegen vagyok én is. Árnyékként ereszkedik rám az emléked. Remélem egyszer felébredek az éjszakából.