Már október végén elkezdődött az őrület. Az egész város akciós lett és megvehető Karácsonyra. Frusztráló volt a hömpölygő tömeg a plázákban, és émelyítő a forralt bor fűszeres illata. A Vörösmartyt ellepték a külföldiek meg a sok kacat. Abban az évben nem jött át az egész, csak egy dolgot akartam, hogy legyen vége.

Pedig én próbáltam hangulatba kerülni apróságokkal, vettem az asztalra angyalkás futót, koszorú alapot, gyertyát, terméseket. Végül nem tudott kiteljesedni, soha nem lett belőle adventi koszorú. Hiába minden, nem jött az érzés. Csak a zselés szaloncukor fogyott és a napok. Készültem haza. El akartam engedni az évet, kicsit megpihenni és békére lelni.

Szenteste délelőttje volt. Az utolsó pillanat. Az ajándékokat külön csomagoltam, bezártam a nagy fémrácsot, hátat fordítottam a belső udvarra néző kis szobának januárig. Kezemben a gyűrött jeggyel rohantam a Keletibe. Valami furcsa volt és szokatlan. Sok ember állt peronon a sínek mellett, csomaggal, macskakosárral, kétségbeesett arccal. Vonat sehol. Felsővezeték-szakadás.

 Az egész világ egy sötét, ijesztő köddé sűrűsödött, amelynek a kellős közepén álltam, nem találtam a kiutat. Egyszerre tört rám a düh, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése. A rendetlenségben otthagyott nappali szürkesége fogadott. Szétdobált ruhák, amelyeket bőven ráért volna jövőre elpakolni. A szomszédoknál, akiknek ez az igazi otthonuk, lassan gőzölög az ünnepi asztalon az étel, felcsendül Youtube-ról a Csendes éj és három álló napon át tévéznek és esznek. Hirtelen elviselhetetlenné vált az üresség.

 Elhatároztam, hogy szerzek egy fenyőt valahonnan. Az ágy mellett hagyott néhány szaloncukor papírját kitömöm és az lesz a dísz. Elindultam a városba, sok bevásárlóközpont parkolóját és utcai árust bejártam, de csak csodálkozó tekinteteket találtam, mégis milyen fát akarok én Szenteste délutánján. Egy pasas éppen menni készült, a tűleveleket seperte össze a járdáról. Kipirosodott az arca, nagyokat szívott a cigijéből. Így jártál fejet vágott. Látva a csalódottságomat egy kis megmaradt ágat adott a kezembe. Boldog karácsonyt!

Sötétedett. Ritkultak a buszok, elcsendesült a város. Mindenki szép lassan hazament, akinek van valakije és az is, akinek nincs. Kigyulladtak a fények. A kis ágra vigyáztam. Otthon elneveztem, bögrébe tettem. Állt a kenyérmorzsával borított konyhaasztalon az üres borosüveg mellett. Másnap újra járt a vonat. Ismét bezártam a vasrácsot és az elmúlt évet.

 Egy villámcsapással elteltek az ünnepek. A hófehér hóból latyakos sár lett. Már megszegtem az első újévi fogadalmakat is. Esteledett. Mentünk haza az Izabellán. Az egykori karácsonyfák, amelyeket elkapkodták egymás elől az emberek, a női magazinok szerinti trendnek megfelelően díszítettek fel, most lecsupaszítva a járda szélén hevertek. Élettelen, eldobott fák hullajtották a tűleveleiket, melyek pár napja még színes égőkkel pompáztak a nappalik közepén. Beláttak lakásokba, életekbe, titkokba, az otthonok melegébe. Most némán és sárosan fekszenek. A kis ágamra gondoltam, az emberi természetre. Most újra itt van az ünnep, megint minden akciós és zsúfolt, szinte fojtó. Olyan ajándékokat keresek, amelyek nem kaphatók a plázában és nem lehet őket januárban visszacserélni, mert sokkal maradandóbbak.