Amikor felköltöztem csak egy hatalmas kínais bőröndöt húztam magam után, amit azóta szétkapart a macska. Direkt erre az alkalomra vettem. Belefért az egész addigi életem. Néhány ruha, könyvek, az irataim és egy plüss. Utálom a plüssöket, azt is csak azért nem dobtam ki, mert számomra kedves embertől kaptam.

Kaptam egy Budapest térképet is meg egy jó tanácsot, hogy igyekezzek metróvonalon maradni, mert akkor nem fogok eltévedni. Nem nehéz, három vonal van, a kék, a piros és a sárga. A négyes metró akkor még sehol nem volt, kis lyukakon lehetett belesni az építkezésre, amit vagy egy kutya vagy egy óriás méretéhez fúrtak ki.

Fogalmam sem volt, hogy mit fogok kezdeni magammal, mit fogok dolgozni, de nem voltam megrémülve. Babits szavaival élve „Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna.„ Néhány éven belül erősen a saját hátrányomra változtam. Ma már úgy el sem merek indulni itthonról, hogy ne írtam volna egy to do listet, amivel aztán zsibbaszthatom magam.

Random kinéztem az újságból egy munkaerő közvetítő irodát, elbkvztam, hogy itt vagyok, kéne valami munka. Kaptam pár űrlapot. Mikor és hol születtem, anyám neve, azonosítók, számok, aláírások. Az ügyintéző mondta, ha fel vagyok készülve, már ma este mehetek. Hát persze. Elmondta kit kell keresnem. Próbáljak meg egy kicsit aludni, nem lesz könnyű. Ne késsek. Én? Soha.

Sokáig kellett buszoznom. Annyit tudtam, hogy a végállomáson kell majd leszállnom. Akkoriban nem éreztem feszkót, ha egy új helyre kellett mennem.  Vagy már nem emlékszem rá. A parkoló mögött volt a gazdasági bejáró. Olyan lendülettel mentem, mintha ismerős terepen járnék. A biztiőr meg is kérdezte miben segíthet. Tulajdonképpen nem kellett a segítsége. Éjszakai árufeltöltőnek jöttem. Elsőnek gyanakodva nézett, mintha nem hinne nekem. Kipakoltatott mindent a táskámból. Kis matricákat ragasztott a cuccaimra. Úgy éreztem magam, mint egy megbélyegzett. Felírtam magam egy listára. Általában szépen írok, de ide úgy firkáltam, hogy később soha nem tudják majd elolvasni a nevem.

A műszakvezetőt valahogy ösztönösen felismertem.  Rendeléseket nézegetett. Valami nem stimmelt, sápadtan nézte az összetűzött A/4-es lapokat. Egy pillanatra felém nyújtotta a kezét, majd intett, hogy kövessem. Elindultunk labirintusszerű folyosókon, rengeteg csipogós ajtón keresztül. Csak mentem utána, fogalmam sem volt merre. Az öltözőbe vezetett.

Ide pakolhatsz - mutatott rá egy lakat nélküli szekrényre. Egy kartondobozból előtúrt egy összehajtott pólót. L-es volt, azt mondta nincs másik. Úgy állt rajtam, mint egy hálóing. Bedobtam a táskám a zörgős, rozsdás fém szekrénybe. Csak behajtottam az ajtaját. A csóróság ad valami felszabadító érzést. Nincs értéked, így nincs, amit félts.

 Körbevezetett a műszakon. A pénztárosokból, nonfiguratív tetoválásokkal televarrt biztiőrőkből  kitelt volna egy Élet iskolája évfolyam. Mindenkinek tisztességesen nyújtottam a kezem és mosolyogtam, mintha életem állása lenne, és éppen jó benyomást akarnék tenni. De így sem jegyezték meg a nevem, én voltam a szőke kiscsaj. A sápadt műszakvezető odakísért egy nőhöz, aki éppen kartonpapírokat vagdosott guggolva egy snitzerrel. Azt mondta, hogy a gondjaira bíz. Bár ne tette volna.

 Az élet minden terhétől frusztrált, lekezelő negyvenes nő volt. Hátközépig érő fekete haja volt, amit hátul összefogott egy hatalmas harapós csattal, elől feltupírozta a frufruját. Fekete szemceruzával kihúzta a szemét és a szemöldökét is. Mindig áradt belőle a cigiszag. Sovány csontos alkata volt, hegyes műkörme. Aki ilyet csinál és aztán utcára engedi vele vendégét, azt eltiltanám a szakmájától. Az ott dolgozó pasik imádták, itták a szavait. Nagyot röhögtek a sztorijain, ahogy a szünetekben az egyik lábára engedve a súlyt, csípőre tett kézzel magyarázott. A hideg futkosott a hátamon, attól ahogy gesztikulált. A hangja mély volt és fülbántó.

Novemberi éjszaka volt. Dermesztő hideg. Én is elszívtam egy szálat. Szinte üres volt a parkoló. A Holdat néztem, a sötétségben gomolygó fehér füstöt, ami egybeolvadt a számból kilélegzett párával. Támasztottam a vaskaput. Egy fém rácsos tárolóban összegyűrt kartondobozok, nájlonok. Nem tudtam, hogy most éppen jó helyen vagyok-e itt. Nem is akartam belegondolni.

A hatalmas eladótérben egy kicsit még kóvályogtam még a sorok között. Azt képzeltem, hogy te is itt vagy velem, mert így túlélem az éjszakát. Sokáig valami furcsa vízió élt a fejemben, hogy az igazi szerelem éjjel kettesben teszkózni, tologatni a bevásárlókocsit, telepakolni családi kiszerelésű tusfürdővel, illatos öblítővel, mirelit pizzával, jó minőségű borral, frissen kisült zsemlével. Állni együtt a kasszában, bepakolni a csomagtartóba, majd a fűtött autóban felengedni, áthajtani a kivilágított városon. Hallgatni az éjszakai beszélgetős rádióműsorokat, az irányjelző halk kattogását.

Valamikor éjfél után a nagyszünetben Szörnyella, így neveztem el a fekete hajút, kegyesen felajánlott a non food-os csoportvezetőnek, hogy vigyen magával, mert rám már nincs szükség. A fáradtság rossz hatással volt rám, sokáig agyaltam, hogy mit is jelenthet a non food, amit olyan magabiztossággal emleget a pék, a kasszás és mindenki rajtam kívül. Józsinak hívták a csoportvezetőt, alacsony nyeszlett fószer. Rajta is lógott róla a póló, az apró alkatát tekintve nagyon viccesen állt rajta a hatalmas munkavédelmi bakancs.

A szíve viszont aranyból volt. Azon az este olyan jól esett, hogy valaki kedves velem. Csapolok neked egy kis forrócsokit- mondta. Aprót túrt elő a rá háromszor nagyobb nadrágjának zsebéből és beledobta a félhomályos konyhában világító kávégépbe. Az automata zúgott egy kicsit, majd elkezdte ereszteni az italt. Szorítottam a fekete műanyag poharat. Az egyetlen dolog, ami aznap este egy kis meleget adott.

Gyere kislány csináljuk meg együtt, hamarabb letudjuk. Átbeszéltük az egész éjjelt, miközben irodai szarságokat, tűzőgépet, celluxot áraztunk fel. Aznap éjjel valahogy azt éreztem, hogy csak mi vagyunk egymásnak. Mintha közös múltunk lenne. Korábban az életben nem találkoztunk, de olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Szerintem a hasonló emberek már születésük előtt is ismerik egymást, itt az életben csak újra összefutnak. Panaszkodtam neki Szörnyelláról, hogy milyen elviselhetetlen azokkal a gusztustalan karmaival meg az ordenáré stílusával. Neki ez a heppje- tárta szét a karját. Utáltam ezt a szót.

Hajnali fél négy tájékán iszonyú éhes lettem. Titokban betömtem egy Lottó szeletet a polcok közé bújva, mintha csak pakolásznék. A papírját elrejtettem a farzsebembe, Gondoltam oda talán nem nyúl be a biztiőr. Egész jó esett. Ha nem ilyen körülmények között lettem volna hozzá sem nyúltam volna. Már gyerekkoromban is utáltam azt a csokit.

Régen, amikor valamit nagyon vártam, arra gondoltam, hogy nem sürgetem az időt, majd ha itt lesz, akkor hálás leszek érte. Valahogy így jött el a reggel hat óra is. Új erőre kaptam, ahogy mentem a többiekkel az öltözőbe, mint egy diadalmenetben a harcosok, akik győztes csatát vívtak.

Az öreg, bajszos zöldséges a csemegepultos néni után szólt, hogy haladjon az öltözéssel, különben meglesi.  Csak a pofád nagy Jenő. –kiáltott utána. Levette a fehér sapkát a fejéről. Leült a fapadra.

-Há hadd jöjjön, nincs már itt nézni való- mondta és nagyokat nevetett. Dauerolt haja volt, hajszáleres, vöröses volt az arca, mint a  középkorú néniknek. A mami bugyira vastag harisnyát vett és bő bársonynadrágot.

-Föl kell öltözni rendesen, nem divatozunk, piszkosul hideg van kint.

Igaza volt. Olyan hideg, ami a lelket is lefagyasztja. Az összes izmom megfeszült. A hajnali ködben végre megjelent a busz. A sofőr Jó reggelt-el köszönt. Ja, igen, jó, hogy eljött. Bevágódtam egy hátsó négyes ülésre, amit otthon nálunk csak kakasülőnek hívnak. Az éjjel műszakból néhány pék srác is odaült.

Néztem ki koszos ablaküvegen a félhomályba. Az éjjel összes fáradtsága akkor öntött el. A srácok körülöttem röhögtek. Energiaitalt ittak, a feltették a lábukat az ablak alatti emelkedőre. A velem szemben ülő két fehér nejlonszatyrot fogott, az egyikben zsemle és felvágott. A keze erős, durva és érdes volt vastag ujjakkal. A másikban egy rózsaszín kabátka volt. Átvilágított a piros címke, amit az éjszaka folyamán már megszokott a szemem. Leértékelt. Azt mondta a gyereké lesz karácsonyra. Végignéztem rajtuk.

Minden éjjel fent vannak. Családapák. Dolgoznak, hogy hitelt törlesszenek, hogy az ő gyerekük is mehessen táborba, hogy megéljenek egyik napról a másikra.  Mégis röhögtek akármilyen kurva nehéz. Mintha nem fájna. Semmi panaszkodás. Akkor eldöntöttem, hogy én is nevetni fogok. Tőlünk zengett a busz hátulja. Néztek is minket, de kit érdekelt.

Mire hazaértem már felébredt a város. Nyüzsgött a tömeg. Ők akkor mentek munkába. Sült a friss kakaóscsiga a lakásunk melletti pékségben. Sokáig nem tudtam elaludni. Nem szoktam meg az átállást. A takaró alatt a plüsst szorongattam. Mire ismét felkeltem már vak sötét volt. Mintha a napjaimból csak az éjszakákat látnám.

Néha eszembe jut a Józsi. Mi lehet vele. Az is, ahogy széttárja a karját.  Ez a heppje. Főleg amikor bolondokkal találkozom és felidegesítenek. Megpróbálok olyan bölcs és szerény maradni. Nem megy mindig könnyen. Közben írom a bevásárló listát, non stopot keresek, éjszaka vásárolok. A sorok között egyszer talán szembetalálkozunk ismét.