Talán egy éve volt, elmentem egy kiállításra.

Egy standot találtam, ahol kielemzik az írásodat. Régóta érdekelt mit rejt magában a grafológia. Habár tudomány, nekem szinte már boszorkányságnak tűnt, tudod, milyen szkeptikus vagyok, de azért kíváncsi is, így eldöntöttem, hogy kipróbálom. Egy teljesen átlagos nő ült a függöny túloldalán, semmi varázsgömb vagy csodaesszencia. Mit tud ő nekem mondani gondoltam, hogyan lát bele a kusza sorokból emberi sorsokba. Egy próbát megér. Egy nagy fehér lapot adott. Írjak valamit. Bármit. Fél órám van. Tiszta fehér lap és én.

Kiültem a standra a dobozos kávémmal és azon gondolkodtam mi kerüljön erre a papírra. Időtlen idők óta nem írtam kézzel, talán az iskolai füzetbe, vagy ha valahol muszáj jegyzetelni.  Nagy zaj volt, az emberek jöttek mentek, próbáltam összerakni a gondolataimat, eszembe jutottak azok az idők, amikor még nem tudtam mi az e-mail fiók és az egymásnak küldött leveleink. Eldöntöttem, hogy neked írok. Úgy ahogyan régen.

Mennyi idő eltelt azóta. Nyári szünet volt, mégis korán keltem. Pizsamában ültem a konyhában, néztem a faliórát. Nyolc körül járt erre a postás, vártam a leveledet. Rohantam, amikor meghallottam a bicikli csengőjét, amikor megállt előttünk.  A barna kapun keresztül átvettem az irathalmazt. Számlák, újságok, csupa lényegtelen dolog. Kiültem a lépcsőr a borítékkal, amit nekem címeztél. A nap kellemesen szórta sugarait, a nagy meleg még később jött. Végigsimítottam a lapot, ott van rajta a kezed nyoma, a szíved egy kis darabja.

Élmény volt írni neked, a gondosan kiválasztott illatos levélpapírra, amelyet ellőtte halványan bevonalaztam ceruzával és a legszebb gyöngybetűimet vettem elő.  A bájosan kusza sorok, a bélyeg édeskés íze, a piros postaláda a falu közepén…

Szépen lassan, észrevétlenül elmúltak ezek az idők, a megsárgult levelek eltűntek a szekrény aljába. Már nem kell várnom a postásra. Minden olyan egyszerű lett, azonnal elérhető, de a szívem egyre nehezebb. Ahogy gyerekből felnőtt lettem valahogy akkor változott át a világ.

Ma már bármikor írhatnánk egymásnak, de már nem tesszük, ez a könnyedég megváltoztatott minket. Már nincs mit írnom, nem érték a tiszta papír, az őszinte sorok, amit a kezeddel írtál.

A levelemet nagy műgonddal elemezte a nő, mondott is valamit, de már nem figyeltem oda. Esett az eső, mikor sétáltam haza. A cseppek csapkodták az arcom, a sötét árnyba borult eget láttam, az elmúlt éveket, amelyek már nem térnek vissza, így te sem. Rohantam hazáig, át a tömegen, hátra sem néztem, ahogyan a múló idő sem teszi. Ami ma örömet adott, holnapra elmúlik.

Csattog az ujjaim alatt a billentyűzet, a kislámpa fénye átvilágítja a párás poharat, a benne rozé aranylik, a felszálló buborékokat nézem.

Most is éppen levelet írok, amit már soha nem fogsz elolvasni.